Minek köszönhetjük zenei adottságainkat, képességeinket? A muzsika valóban “a vérünkben van”?

A világ zene nélkül

Az amerikai Harvard Egyetem pszichológiaprofesszora, Steven Pinker A nyelvi ösztön című könyvében meglepő – és számos vitát kiváltó – megjegyzést tett. Szerinte a zene nemes egyszerűséggel „hasztalan”, és a nyelvvel ellentétben eltűnhet az emberi faj életéből – persze nem nyomtalanul.

Kijelentését arra a tényre alapozza, hogy míg az egészséges gyerekek mindenféle külső irányítás nélkül képesek a helyes nyelvhasználatra, addig számos felnőtt „unmuzikális”, amit mi sem példáz jobban, mint hogy képtelenek tisztán énekelni. A kritikusok szerint Pinker megfeledkezett arról, hogy egyrészt különbséget tegyen zenei kompetencia és teljesítmény között (amit a nyelv esetében alkalmaz), másrészt szem elől téveszti azt a tényt, hogy a nyelvi fejlődési rendellenességek jóval gyakoribbak, mint a zenei képességekben megfigyelhető retardációk, továbbá ez utóbbiakkal ellentétben sokkal kiterjedtebbek, vagyis más képességekre is hatással vannak.

Ám nem kell ennyire messze mennünk, ha meg akarjuk ingatni Pinker gondolkodásmódját. Vajon el tudunk képzelni egy tökéletesen zene nélküli világot? Csak hogy egy hétköznapi példát említsünk: képesek lennénk élvezni egy filmet zenei aláfestések nélkül?

Geoffrey F. Miller egyetlen mondattal megkérdőjelezi Pinker állítását: a történelem által ismert és feltárt kulturális korszakok egyikéből sem hiányzik a zene.

Zenére hangolva

Számos kutató úgy gondolja, hogy a muzikalitás – vagyis a zenére való fogékonyság – generációkon túlívelően belénk van kódolva. Miller ezt számos ténnyel támasztja alá, közülük néhányat megemlítek a teljesség igénye nélkül:

A zenei képességek fejlődése meghatározott szabályok szerint alakul.

Szinte minden egészséges felnőtt képes értékelni a zenét és mutat bizonyos zenei képességeket, valamint akár dalok ezreit képes megjegyezni.

A zene mély, erős érzelmeket képes előhívni.

Miller tehát a zenét és a zenei képességeket evolúciós jelentőségűként értékeli. Meglátása szerint a zene a természetes vagy szexuális szelekciónak is fontos részét képezi – nemcsak az állatvilágban (gondoljunk pl. a madarak nászénekére), hanem az emberek körében is. Szerinte az olyan rituálék, mint a tánc, már az ősközösségekben is azt a célt szolgálták, hogy a nők megfigyelhessék a férfiak erejét, állóképességét és mozgáskoordinációját, s ezek alapján válasszák ki a potenciális partnert, bízva abban, hogy utódaik öröklik a hasznos géneket. S lám: kutatások igazolják, hogy a zenei képességek valóban jelen vannak a génjeinkben.

Tényleg tiszta lappal születünk?

A tabula rasa elmélete egészen Arisztotelészig vezethető vissza, s arra vonatkozik, hogy az ember születésekor „tiszta lappal” jön a világra, vagyis semmiféle tudással (vagy éppen képességgel) nem rendelkezünk. Meglepő lehet, hogy az elmélet a társadalomtudományokban csupán a 20. században vált népszerűvé, még maga Sigmund Freud is merített belőle.

A tudomány fejlődésével azonban a kutatók megállapították, hogy agykérgünkben jelen van egyfajta „előhuzalozottság”: bizonyos univerzális jelenségekre – környezetünktől függetlenül – azonos módon reagálunk, ezek a reakciók pedig agyunk meghatározott területeit aktiválják.

Hogy kérdésünkre választ kapjunk, a legcélravezetőbb módszer, ha újszülöttek és csecsemők reakcióit figyeljük meg. Ezzel a kutatók és a fejlődéslélektannal foglalkozó szakemberek egyik legkedveltebb területére érkeztünk.

Már az újszülötteknél, illetve a csecsemőknél is megfigyelhetők olyan reakciók, amiből arra következtethetünk, hogy készen állnak a zenei ingerek befogadására és értékelésére. Az újszülött a világra jöttét követő első percben fejét a hangforrás felé fordítja. Mi több, már életünk első óráiban képesek vagyunk megkülönböztetni a beszédet a nem beszédszerű hangoktól, a kétnapos csecsemő pedig előnyben részesíti a leggyakrabban hallott nyelvet az idegen nyelvekkel szemben.

Persze a fenti reakciókból még nem következtethetünk egyértelműen a muzikalitás jelenlétére, ezért a kutatók olyan vizsgálatokat dolgoztak ki, amelyek már konkrétabb zenei műveletekhez kapcsolódnak.

A csecsemők figyelmi reakcióit az alábbi érdekes kísérlettel vizsgálták: a piciknek bábjátékot adtak elő, miközben egy hangszórón keresztül ismétlődő dallamot sugároztak, amibe bizonyos időközönként valamiféle változást iktattak be. A csecsemők – ha a változást jelentősnek érzékelték – fejüket a hangszóró felé fordították. Ha mégsem találták fontosnak a változást, visszafordultak és tovább figyelték a bábszínházat. Az eredmények szerint a csecsemők a dallamokban bekövetkező egészen apró változásokat is képesek érzékelni.

Ahhoz, hogy a kutatók A kétségbevonhatatlan eredményekhez jussanak, szükségessé vált, hogy a vizsgálatok a zenei hang fizikai tulajdonságainak minden aspektusára (hangszín, hangerő, hangmagasság, ritmus) kiterjedjenek.

Kíváncsiak voltak arra, vajon a kisgyermekek észreveszik-e, ha egy dallamot transzponálnak – vagyis teljes egészében magasabb vagy mélyebb hangfekvésben adnak elő. A válasz: igen. Mi több, a tempóbeli változásokat is képesek érzékelni, még akkor is, ha az általuk hallott melódiák relatív időtartama állandó marad. A hangszínek differenciálására vonatkozó kísérletek is sikerrel jártak: a gyermekek a felnőttekhez hasonlóan érzékelik, ha egy korábban hallott hangszeres zenemű előadói apparátusában változás történik, vagyis valamelyik hangszert megváltoztatjuk.

A bennünk élő zenetörténet

Az emberi zene kezdetben egyszólamú volt, majd fokozatosan többszólamúvá vált. A középkor zenekultúráját alapjaiban meghatározta a vallás. Az úgynevezett „tiszta” hangközöket (pl. oktáv, kvint, kvart, prím) az emberi fül és Isten számára is kívánatosnak értékelték, míg a tritónuszt az „ördög hangközének” nevezték.

Nemcsak a zenetudósok, hanem a zene lélektani hátterével foglalkozó kutatók is úgy találták, hogy a különböző hangközök (vagyis két hang egyidejű megszólalása) által nyújtott kellemes – vagy éppen kellemetlen – élmény ma is megfigyelhető. Ha a gyermekeknek konszonáns, vagyis kellemesnek ítélt hangközökből álló zenét játszunk le, figyelmük fokozódik, és sokkal több kedvező hatásra utaló viselkedést mutatnak, mintha disszonáns, vagyis kellemetlenként számon tartott zenét hallgatnak. A kutatók eleinte úgy vélték, ebben jelentős szerepet játszik az is, ha a csecsemők környezetében túlsúlyba kerülnek a konszonáns jellegű hangok (pl. beszéd, kellemes zene), ám azok a gyermekek is hasonló reakciókat mutattak, akiknek a környezetéből hiányoztak a kellemes hangi ingerek (pl. ha a szülők siket-némák és jelbeszéddel kommunikálnak).

Hasonlóképpen reagálunk a különböző hangsorokra. Egy vizsgálatban három, egymástól eltérő hangsorra adott reakciókat figyeltek meg a tudósok. Az első egy jól ismert dúr skála (dó, ré, mi, fá, szó, lá, ti, dó), míg a másik kettő ún. modell, vagyis matematikai algoritmusok szerint felépített hangsor volt. Mind a felnőtt, mind a gyermek kísérleti személyek a dó-sort részesítették előnyben a másik két skálával szemben.

Miért énekelnek az édesanyák?

Ahogy maga a zene, úgy az édesanyák éneke is minden kultúrában fellelhető. Ám nem csupán a dalokban, hanem az édesanyák gyermekükhöz intézett beszédében is számos zenei tényező megtalálható.

Kutatók megfigyelték, hogy az anyai beszéd jelentősen különbözik az átlagos női beszédtől. A hangmagasság, annak kontúrja, a tempó, valamint a ritmika alkalmazása az anyai beszédben ösztönös, s az érzelmek gazdagabb kifejezésmódja több célt szolgál. De nem csak a beszédformákban, hanem a különböző célú énekekben is számos eltérés mutatkozik. A „bölcsődalok” rendszerint magasabb hangfekvésűek, tempójuk mérsékeltebb, és a hangszín sokkal érzelemdúsabb. Ugyanakkor az anyai ének a gyermek életkorához és szükségleteihez alkalmazkodik. A csecsemőknek szóló ének legalább egy félhanggal magasabb, mint pl. az óvodáskorú, vagy az előtt álló gyermeknek címzett dal.

Érdekesség, hogy a nők énekhangja általában magasabb, mint a beszédhangjuk, de az anyai beszédnél és az anyai éneknél ez a reláció megfordul: a kutatások eredményei szerint az anyai beszéd átlagosan 3-4 félhanggal magasabb, mint az anyai ének.

Ugyanakkor az anyai ének hangmagassága és tempója hosszabb időn keresztül is erős stabilitást mutat, vagyis ezen paraméterek akár több hét eltéréssel is közel azonosak – ami nem feltétlenül mondható el az egyéb céllal előadott énektől. A csecsemők erre ösztönösen reagálnak: egy kísérletben sokkal nagyobb figyelmet fordítottak a felvételről játszott anyai énekre, mint más dalokra.

A tudósok úgy vélik, az anyai ének mind pszichés, mind biológiai értelemben egyfajta védőburkot képez. Fent említett stabilitását annak tulajdonítják, hogy az édesanyák az éneklés által a kötődést kívánják erőssé és biztonságossá tenni, tehát szinte a csecsemő születésétől kezdve arra törekednek, hogy az anyai kép az éneklés révén beivódjon gyermekükbe.

Ugyancsak a pszichés védelmet erősíti, hogy a csecsemők hosszabb időn keresztül képesek figyelni édesanyjuk énekére, s ezalatt a testmozgások száma és intenzitása csökken.

Sikerült tudományos bizonyítékot találni a biológiai védőpajzsra is.

Hathónapos gyermekek nyálmintáit vizsgálták az anyai beszédet, valamint éneket követő 20, illetve 25 perc múlva. Az anyai ének hatására a gyermekek kortizolszintje egyenletes csökkenést mutatott, míg az anyai beszéd hatására csökkenni kezdett ugyan, de a 25. percre újabb emelkedés volt megfigyelhető.

Stressz hatására a szervezetben fokozódik a kortizolhormon termelése, melynek következtében megemelkedik a vércukorszint, az erek összehúzódnak: a szervezet felkészül a támadásra vagy a menekülésre. Az eredmények tehát azt mutatják, hogy az anyai ének csökkenti a stresszt, és hosszan tartó védelmet nyújt a gyermek számára – vagyis különböző körülmények között is növeli a csecsemő túlélési esélyeit.

Homo musicus

A fentiek ismeretében bátran kijelenthetjük, hogy az ember nem tiszta lappal érkezik, legalábbis ami a muzikalitást illeti. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a zenei iránti fogékonyság nem egyenlő a tehetséggel: adottságról, nem pedig teljesítményről vagy produktumról beszélünk. Természetesen a környezet szerepe a muzikalitás esetén sem elhanyagolható, hiszen megfelelő támogatás hiányában az ígéretes képességek sem tudnak kibontakozni.

A lehetőség viszont szinte mindenkiben adott…

forrás:

http://debmedia.hu/oknyomozo/2016/01/11/zene_nlkl_mit_rek_n__avagy_honnan_ered_muzikalitsunk#